Egy autót nem elég megvenni, fenn is kell tartani.

Apunak igaza volt!

Gyerekkoromban nem volt autónk. Akkoriban ezt persze egészen másképp éltem meg, mint most. Gyerekként az ember nem számol biztosítást, szervizköltséget, olajcserét, fékbetétet, műszaki vizsgát vagy azt, hogy egy váratlan hiba mennyire könnyen felboríthatja egy család egész havi költségvetését. Gyerekként csak azt látja, hogy másokat autóval visznek iskolába, bevásárolni vagy a nagymamához, míg mi gyalogoltunk a buszmegállóhoz, és igazodtunk a menetrendhez.

Ha pedig egyszer megkérdeztem aput, miért nincs nekünk is autónk, szinte mindig ugyanazt mondta: „Egy autót nem elég megvenni, fenn is kell tartani.” Én pedig valószínűleg forgattam a szemem. Mert ugyan mit kell egy autón „fenntartani”? Benzint kell bele tölteni, aztán megy. Legalábbis nagyjából ennyinek tűnt az egész egy gyerek szemével.

Azóta eltelt jó néhány év, és ma már pontosan tudom, hogy apukám mondata mögött egy egész gazdasági tanulmány rejtőzött. Az autó ugyanis furcsa szerzet. Amikor megveszed, hajlamos vagy azt gondolni, hogy túl vagy a nagy kiadáson. Kifizetted, hazahoztad, ott áll az udvaron, mostantól a tiéd. Pedig valójában akkor kezdődik csak az igazi kapcsolat.

Tankolni kell, biztosítást fizetni, adót rendezni, gumit cserélni, olajat és szűrőket venni, idővel féket, akkumulátort és még ki tudja, mi mindent. Aztán egyszer csak megjelennek a számlán olyan alkatrészek is, amelyeknek korábban még a létezéséről sem tudtál: EGR-szelep, lambdaszonda, kettős tömegű lendkerék, kerékcsapágy, generátor vagy valamilyen jeladó valahol a motor mélyén, amely akkora, mint egy gyufásdoboz, mégis képes megakadályozni, hogy egy másfél tonnás gép megmozduljon.

Aztán ott vannak azok a hibák, amelyeket még a szerelő sem talál meg elsőre. „Most éppen jó.” Ez az autószerelői mondatok egyik legfélelmetesebbje. Mert te pontosan tudod, hogy tegnap még nem volt jó, csak az autó a műhelybe érve valamilyen rejtélyes okból összeszedte magát.

Mi falun élünk, ezért nálunk az autó nem igazán luxuscikk. Persze papíron van busz. A valóságban azonban a busz nagyjából olyan gyakori, mint a fehér holló. Ha pedig két ember két külön településen dolgozik, közben bevásárlás van, ügyintézés, orvos, iskola, különóra és minden más, ami egy család hétköznapjaihoz hozzátartozik, akkor hamar kiderül, hogy egyetlen autóval az élet egy kisebb logisztikai hadműveletté változik.

Ezért nekünk két autónk van. Pontosabban két autót birtokolunk. A kettő ugyanis nem feltétlenül ugyanaz. Mert két autónk ugyan valóban van, de az utóbbi időben ritkán fordul elő, hogy egyszerre mindkettő működőképes. Az egyik ugyanis rendszeresen a szerelőnél vendégeskedik.

Ez most éppen a férjem Jeepje. Nagyjából egy hónappal ezelőtt kezdődött. Semmi előjele nem volt, legalábbis olyan előjel, amelyet mi egyszerű halandóként észrevettünk volna. Az ember persze utólag mindig elkezd gondolkodni: talán előző nap furcsábban indult, talán egyszer mintha valami lámpa felvillant volna a műszerfalon, talán volt egy különös hang, egy szag vagy valami apró remegés.

Amikor azonban egy autó végleg megadja magát, az agyunk hajlamos az előző hetek minden apró eseményét gyanússá változtatni. A Jeep mindenesetre egyik pillanatról a másikra úgy döntött, hogy neki ebből az egész közlekedés nevű dologból elege van, és sztrájkba lépett.

A férjem még próbálkozott. Motorháztető fel, motorháztető le, újraindítás, várakozás, megint indítás. A műszerfal természetesen közben úgy világított, mint egy karácsonyfa. Ilyenkor az ember ösztönösen reménykedik abban, hogy valami jelentéktelen elektronikai hülyeségről van szó: egy szenzor, egy csatlakozó, egy biztosíték, valami olyasmi, amit a szerelő tíz perc alatt kicserél, majd közli, hogy ötezer forint lesz.

Az autós életben azonban az ötezer forintos hiba nagyjából olyan gyakori jelenség, mint az előbb említett falusi busz. A Jeep végül eljutott a szerelőhöz, mi pedig megkönnyebbültünk. Innen már sínen van az ügy – gondoltuk. Megnézik, megmondják, mi baja, megrendelik az alkatrészt, kicserélik, hazahozzuk. Néhány nap. Naivitásunk szinte megható volt.

Először jött a hibafeltárás. Aztán kiderült, hogy kell egy alkatrész. Az alkatrész természetesen nem volt polcon, meg kellett rendelni. Ilyenkor kezdődik az autójavítás modern kori kalandregénye: az alkatrész valahol létezik, csak éppen nem nálunk. Talán egy magyar raktárban, talán Németországban, talán Lengyelországban, talán valahol egy hatalmas európai logisztikai központ egyik polcán, két raklap ablaktörlőmotor és három doboz féktárcsa között.

Aztán várunk. Az alkatrész megérkezik, vagy nem érkezik meg. Vagy megérkezik, csak kiderül, hogy nem jó. Vagy jó, de közben a szerelőnek éppen van előtte hat másik autója. Az autójavításnál ugyanis nem elég, hogy legyen alkatrész: kell szerelő is, kell időpont, kell emelő, és lehetőleg az sem árt, ha közben kiderül, hogy tényleg az az alkatrész volt a hibás, amelyikről mindenki azt gondolta.

A napokból így hetek lettek. A Jeep pedig közben változatlanul a műhelyben állt, mi pedig átálltunk az egyautós üzemmódra. Na, ez az igazi családi csapatépítés.

Reggel már nem az a kérdés, hogy ki mikor indul, hanem az, hogy ki kit visz el, ki kit vesz fel, ki hol száll át, és hogyan kerül vissza este mindenki oda, ahonnan reggel elindult. A konyhaasztalon lassan fejben megszületik egy kisebb közlekedési vállalat menetrendje. Ha egyikünk nyolckor kezd, a másik fél nyolckor, délután pedig egyikünk négykor, a másik ötkor végez, hirtelen egyetlen munkanap is többfordulós logisztikai feladattá válik.

Persze mindig ott a busz mint elméleti lehetőség. Gyakorlatilag azonban ez időnként azt jelenti, hogy egy tizenkilenc kilométeres út akár másfél órás kalandtúrává változik. Falun a tömegközlekedés időnként nem egyszerűen közlekedési eszköz, hanem életforma. Megtanít türelemre, alázatra, és arra, hogy mindig legyen nálad feltöltött telefon.

Az elmúlt hetekben tehát én lettem a család hivatalos sofőrje. Reggel fuvar, délután fuvar, munka előtt egy kitérő, munka után még egy, bolt, ügyintézés, valakit felvenni, valakit elvinni. Közben az ember természetesen próbálja úgy szervezni az egészet, hogy ne töltsön napi három órát az autóban. Néha sikerül. Néha nem.

Volt olyan nap, amikor már délután úgy éreztem, hogy az autóm nem közlekedési eszköz, hanem a második lakásom. Ott volt a fél életem: egy üveg víz, kávéspohár, kabát, bevásárlószatyor, töltőkábel, papírzsebkendő, egy régi blokk és valami, amiről már azt sem tudtam, miért van ott. A kilométerek pedig gyűltek.

És minden egyes kilométerrel egyre gyakrabban jutott eszembe apu mondata. „Egy autót nem elég megvenni…” Jó, apa. Értem már. Tényleg.

A helyzet azonban még így is kezelhető lenne, ha történetesen nem lenne egy apró probléma. Az én autómnak ugyanis jövő hétre már korábban lefoglalt időpontja van a szerelőnél. Tervezett szerviz, semmi dráma. Pont azért szerveztük meg előre, hogy ne legyen belőle baj. Micsoda irónia.

Amikor az időpontot kértem, még két működő autónk volt. A terv egyszerűnek tűnt: az enyémet beadom, pár napig használjuk a Jeepet, aztán kész. Logikus, tökéletes, szinte elegáns. Csakhogy közben a Jeep úgy döntött, hogy inkább egy hónapos wellnessprogramon vesz részt az autószerelőnél.

Az én szervizidőpontom pedig vészesen közeledik. Eleinte még optimisták voltunk: „Addigra biztosan kész lesz a Jeep.” Egy héttel később már az volt a mondás, hogy jövő hétre tényleg kész lesz, majd később az, hogy legalább az én időpontom előtt visszakapjuk.

Most pedig már ott tartunk, hogy minden telefoncsörgésnél arra gondolok: na, ez lesz a szerelő. Megvan az alkatrész, összerakták, mehetünk érte. De nem. Bank, futár, reklámhívás, vagy valaki, aki rossz számot tárcsázott. A szerelő természetesen akkor fog hívni, amikor már teljesen lemondtunk róla.

Közben viszont közeledik a feketeleves. Mi történik ugyanis akkor, ha jövő héten beadom az én autómat is? Lesz két autónk, és nulla használható. Ez matematikailag egészen különleges helyzet. Tulajdonképpen az autóbirtoklás Schrödinger-macskája: a járművek léteznek, ott vannak, a tulajdonunkban állnak, mégsem tudunk velük eljutni sehova.

És ekkor kezdi az ember igazán megérteni, milyen elképesztően gyorsan épül rá az életünk az autóra. Amíg működik, természetesnek vesszük. Beülünk, indítunk, elmegyünk. Nem gondolunk bele, milyen szabadságot jelent, hogy húsz perc múlva egy másik településen lehetünk, hogy este tízkor is hazajuthatunk, hogy egy nagybevásárlás nem egy külön expedíció, és hogy egy váratlan helyzetben egyszerűen elindulunk.

Aztán amikor nincs autó, hirtelen minden útvonal tervezést igényel. Mikor megy busz? Honnan indul? Van csatlakozás? Ki tud elvinni? Ki tud hazahozni? Taxi? Autóbérlés? Kölcsönautó? Minden megoldás létezik, csak egyik sem olyan egyszerű, mint amikor az udvaron áll egy működő autó.

És persze a történetnek van még egy rétege: a pénz. Mert miközben azt számoljuk, hogyan jutunk el dolgozni, valahol a háttérben lassan készül egy másik számítás is. A javítási számla.

Erről egyelőre nem beszélünk sokat. Ez egyfajta családi önvédelem. Amíg nem tudjuk az összeget, addig elméletileg akár olcsó is lehet. Legalábbis matematikailag.

Az autószerelő telefonhívásának külön koreográfiája van. „Jó napot, elkészült az autó.” Ez a jó rész. Aztán jön a fél másodperces csend. És te tudod, hogy most következik az összeg. Ebben a fél másodpercben még minden lehetséges.

Aztán elhangzik egy szám. Ha szerencséd van, csak nagyot nyelsz. Ha nincs, ösztönösen visszakérdezel: „Mennyi?” Nem azért, mert nem hallottad, hanem mert reméled, hogy rosszul hallottad.

Apu természetesen ezt is tudta. Valószínűleg ezért nem volt autónk. Gyerekként ezt persze nem értettem. Most viszont, amikor reggelente a családi logisztikát szervezem, várom a Jeep alkatrészét, számolgatom a kilométereket, és közben nézem a naptárban az én autóm közelgő szervizidőpontját, egyre világosabb minden.

A mondat, amit gyerekkoromban újra és újra hallottam, hirtelen tökéletes értelmet nyert: „Egy autót nem elég megvenni, fenn is kell tartani.”

Sőt, tovább mennék. Egy autót nem elég megvenni és fenntartani. Időnként könyörögni is kell neki. Csak most indulj el. Csak ezt a hetet bírd ki. Csak ne világítson fel semmi a műszerfalon. Csak jussunk el a szerelőig.

Aki valaha vezetett már idősebb autót, valószínűleg ismeri ezt a furcsa kapcsolatot. A vezető hallgatja az autót, minden új hangra felfigyel. Ez eddig is kattogott? Mindig így búgott? Mi volt ez? Az egyik fél azt mondja, semmi, a másik viszont biztos benne, hogy valami nem stimmel.

Aztán mindenki elhallgat, és figyel. Az autó persze ilyenkor teljesen néma. Majd három nappal később kigyullad a motorhiba-jelző, és akkor már mindketten tudják: az volt az a hang.

Most tehát várunk. Várjuk a szerelő telefonját, várjuk az alkatrészt, várjuk, hogy a Jeep végre hazatérjen. Közben pedig reménykedem abban, hogy az én autóm becsülettel teljesíti még a hátralévő szolgálatot, mielőtt bevonul a saját tervezett karbantartására.

Ha minden jól megy, a két esemény szépen elcsúszik egymás mellett. Jeep haza, én autóm műhelybe, néhány nap, aztán ismét két működő autónk lesz. Legalábbis egy rövid, csodálatos időszakra.

Mert az ember autótulajdonosként megtanulja, hogy ezt az állapotot meg kell becsülni. Amikor mindkét autó elindul, nem világít semmilyen hibajelzés, nem csöpög semmi, nem zörög semmi új, a klíma hűt, az ablak felmegy és a motor elsőre indul, az tulajdonképpen maga a boldogság. Csak korábban nem tudtuk.

Apu viszont már régen tudta. És ezt kissé fájdalmas kimondani, de: apunak igaza volt.