Minden idők legőrültebb realityje lehetne – kár, hogy most tesszük tönkre azzal, hogy elmondjuk a titkát

Képzeljük el az Árulókat úgy, hogy valójában nincsenek Árulók. Egy sem. Minden játékos ártatlan, de ezt senki nem tudja. A kastély lakói napokon keresztül figyelnék egymás minden rezdülését, összeesküvéseket sejtenének a reggeli kávé mögött, gyanús pillantásokat elemeznének, és teljes meggyőződéssel próbálnák leleplezni a közöttük bujkáló gyilkosokat.

Akik nem léteznek.

A kerekasztalnál ugyanúgy kialakulnának a vádlók és a vádlottak. Valaki túl csendes lenne, tehát biztosan gyilkos. Más túl sokat beszélne, nyilván azért, mert terelni akar. A harmadik tegnap még Péterre szavazott, ma viszont már Gábort gyanúsítja – ennél egyértelműbb bizonyíték aligha kell. A játékosok egymás után esnének ki, és minden távozó után kiderülne, hogy ismét egy ártatlant sikerült száműzni.

A néző pedig mindeközben tudná az igazságot.

Ez önmagában valószínűleg egészen fantasztikus társadalmi kísérlet lenne arról, milyen elképesztően könnyen építünk fel történeteket ott is, ahol valójában nincs mögöttük semmi. Csakhogy ezt az ötletet még tovább lehet tekerni. Méghozzá annyira, hogy abból talán minden idők egyik legviccesebb, legkínosabb és garantáltan legbotrányosabb realityműsora születne.

Egyetlen apró probléma van vele: azzal, hogy most leírjuk, valószínűleg már el is rontottuk az egészet. A műsor ugyanis csak egyszer működhetne, és kizárólag akkor, ha a szereplők soha életükben nem hallottak az alapötletről.

Tizenkét férfi és egy hazugság, amit mindenki elhisz

A műsor elején tizenkét heteroszexuális férfi költözne be egy luxusvillába. A játékosokat egyenként behívnák, és mindegyikükkel ugyanazt közölnék: ő az egyetlen heteró férfi a házban. A másik tizenegy játékos meleg.

A feladat egyszerűnek tűnik. El kell hitetnie a többiekkel, hogy ő is meleg.

Ha lebukik, vége a játéknak. A játékosok rendszeresen szavaznának arról, kit tartanak a közöttük rejtőző heterónak, a legtöbb szavazatot kapó versenyző pedig kiesne. Aki eljut a végéig anélkül, hogy lelepleznék, egymillió dollárt nyer.

Csakhogy van egy probléma.

Mind a tizenkét férfi heteró.

És mind a tizenkettő pontosan ugyanazt az eligazítást kapta.

A villában tehát egyetlen meleg játékos sem lenne. Ehelyett lenne tizenkét heteró férfi, akik egytől egyig azt hiszik, hogy tizenegy meleg férfi közé kerültek, és életük talán legfurcsább színészi alakításával próbálják elhitetni a többiekkel, hogy tökéletesen beleillenek a társaságba.

És ezen a ponton kezdődne az igazi műsor.

Amikor mindenki szerepet játszik, mindenki gyanússá válik

Az első néhány órában valószínűleg még csak óvatos tapogatózás folyna. Ki hogyan beszél? Ki miről beszél? Mennyire lehet természetesen eljátszani valamit úgy, hogy fogalmad sincs, hogyan viselkedik az, akinek próbálod kiadni magad?

A játékosok ráadásul nem valódi meleg férfiak viselkedését figyelnék, hanem tizenegy másik heteró férfi elképzelését arról, hogyan viselkedik egy meleg férfi.

Ez a különbség tenné az egészet egészen szürreálissá.

Ha az egyik játékos visszafogottan viselkedne, a másik azt gondolhatná: „Ez túl heterós. Biztos ő az.” Ha valaki látványosan rájátszana a szerepére, az ugyanilyen gyanús lenne: „Ez a csávó nagyon erőlködik. Szerintem ő a heteró.”

Vagyis pontosan ugyanaz a pszichológiai mechanizmus indulna be, mint az Árulókban. Minden viselkedés bizonyítékká válna.

Csak itt minden bizonyíték hamis lenne.

És miközben a szereplők halálosan komolyan elemeznék egymást, a néző pontosan tudná, mi történik. Látná az egyéni interjúkat, amelyekben tizenkét ember ugyanazzal a meggyőződéssel magyarázza:

„Szerintem egész jól csinálom. Egyelőre senki nem sejti, hogy heteró vagyok.”

Dehogynem sejti.

Mindenki ezt sejti mindenkiről.

Egymillió dollár pedig egymillió dollár

A műsor igazi zsenialitása azonban valószínűleg akkor mutatkozna meg, amikor a játékosok rájönnének, hogy pusztán beszélgetéssel nehéz lesz bizonyítaniuk bármit.

Mert hol van a határ?

Elég azt mondani, hogy tetszik valamelyik férfi? Flörtölni is kell? Mi történik, ha valaki úgy érzi, a többiek már gyanakodnak rá? Meddig hajlandó elmenni azért, hogy játékban maradjon?

És főleg: mi történik akkor, amikor valaki más még nála is tovább megy?

Itt indulna be a világ legabszurdabb fegyverkezési versenye. Senki nem azért emelné a tétet, mert szeretné, hanem azért, mert azt látja, hogy a többiek számára ez látszólag teljesen természetes. Miközben természetesen a többiek is pontosan ugyanezért csinálják.

Egy ponton tehát tizenkét heteró férfi egymást figyelve, egymást túllicitálva próbálná bizonyítani, hogy ő biztosan nem heteró.

A háttérben pedig ott lebegne az egymillió dollár.

Ettől válna a műsor egyszerre realityvé, komédiává és egy egészen bizarr játékelméleti kísérletté. Minden játékos olyan információ alapján hozna egyre merészebb döntéseket, amelyről nem tudja, hogy mindenki másnál ugyanúgy hamis.

A legveszélyesebb pillanat: amikor valaki bevallja az igazat

Persze lenne egy pont, ahol a konstrukció majdnem összeomlik.

Két játékos összebarátkozik. Hetek óta együtt vannak, megbíznak egymásban, és egyikük végül úgy dönt, vállalja a kockázatot.

„Figyelj, elmondok valamit. Én igazából heteró vagyok.”

Erre a másik:

„Mi a fasz? Én is.”

Ez önmagában már televíziós arany lenne.

De még ennél is érdekesebb, hogy ebből egyáltalán nem következne automatikusan a teljes megfejtés. Hiszen mindketten abból indultak ki, hogy csak egy heteró van. Lehet, hogy a produkció hazudott a számról. Lehet, hogy van kettő. Lehet, hogy a másik éppen most próbálja átverni.

A legszebb helyzet pedig az lenne, ha három-négy ilyen játékos egymásra találna, és létrehoznák a heterók titkos szövetségét.

Ők azt hinnék, hogy feltörték a játékot.

A néző pedig tudná, hogy a szomszéd szobában éppen egy másik, teljesen független heteró titkos szövetség alakul.

Innentől már szinte Shakespeare.

És aztán eljönne a finálé

A formátum természetesen csak akkor működne igazán, ha a produkció az utolsó pillanatig kitartana.

A döntőben ott állna két férfi, akik heteken át hazudtak, taktikáztak, gyanúsítottak, védekeztek, esetleg olyan helyzetekbe sodorták magukat az egymillió dollárért, amelyeket életük végéig emlegetni fognak.

A győztes pedig végre fellélegezne. Megcsinálta.

Tizenegy meleg férfi között úgy tett, mintha ő is meleg lenne, és senki nem jött rá, hogy valójában heteró.

Ekkor a műsorvezető visszahívná a másik tizenegy játékost.

És közölné velük:

„A házban nem egy heteró volt.”

Hosszú szünet.

„Tizenketten voltak.”

Valószínűleg ez lenne az a pillanat, amely után néhány másodpercig egyetlen ember sem szólalna meg.

Aztán elszabadulna a pokol.

Egyszerre állna össze mindenkiben az előző hetek összes kínos beszélgetése, flörtje, taktikája, hazugsága és gyanúsítása. Emberek néznének egymásra azzal a felismeréssel, hogy „te is csak megjátszottad?”, majd egy másodperccel később eszükbe jutna, hogy természetesen ő maga is pontosan ugyanezt tette.

A néző pedig addigra valószínűleg már a földön feküdne a röhögéstől.

Ezt a műsort valószínűleg soha nem fogjuk látni

És nem csak azért, mert egy televíziós csatorna jogi, etikai és PR-osztálya valószínűleg már a pitch első öt percében egyszerre kapna idegösszeomlást.

A valódi probléma sokkal egyszerűbb.

A titok maga a műsor.

Az Árulókat száz évig lehet gyártani, mert a szereplők tudják a szabályokat, csak azt nem tudják, ki milyen szerepet kapott. Ezt a realityt viszont csak olyan emberekkel lehetne megcsinálni, akik még azt sem tudják, hogy létezhet ilyen csavar.

Ha egyszer adásba kerülne, vége lenne. A második évad első napján valaki körbenézne a villában, és megkérdezné:

„Ugye nem az van, hogy mindannyian heterók vagyunk?”

És ezzel három perc alatt megölné a teljes műsort.

Ezért minden idők egyik legőrültebb realityje egyben minden idők egyik legrosszabb televíziós üzleti modellje is lenne: egyetlen évad, egyetlen szereplőgárda, egyetlen gigantikus poén.

De az az egy évad?

Azt valószínűleg évtizedekig emlegetnénk.